Sokszor kapcsolatba hozzák a szenvedést a spirituális beavatásokkal. Valami furcsa elképzelés szerint a szenvedés nyitottabbá, fogékonyabbá teszi az embert Isten valósága felé. Mintha az Istennel való kapcsolatkeresés és találás „áraként” nehéz fizikai fájdalmakon, külső-belső szenvedéseken gyötrelmeken kellene átmenni, mintha az Istenhez vezető út ezeken át vezetne. Gyakran éppen Jézust, az ő szenvedéseit, kereszthalálát említik példaként, felmutatva az égre a Megváltó legnagyobb beavatásaként értékelik halálos kínjait.
Igen, a szenvedés gyakran felébreszti embertársainkban a spiritualitás iránti igényt. Egy olyan vágyként jelenik meg a nehéz fájdalmak és kínok között vergődő ember szívében ez a vágy, mely arra ösztönzi őt, hogy újraértékelje életét, az élet dolgait, felfogását, viselkedését, erkölcsi alappontját és nem utolsó sorban kapcsolatait. Új értékrendet talál, melyben valóban fontosabb lesz a szeretet immár, mint a birtoklás, az odaadás a kapni akarással szemben és még sok egyéni változás megy végbe egy olyan állapotban, amikor a személy először szembesül azzal a ténnyel, hogy meghalhat és azt is megkérdezi – vajon mi következik utána. Talán először életében egy valódi találkozásra vár!
Mégis azt mondom nem szükségszerű és nem determinált, hogy a fejlődés és a fejlődés vonulatában elkerülhetetlen spirituális megnyílás a szenvedés mentén haladjon.Krisztus szenvedéstörténete nem a fizikai szenvedés magasra emelő hozadékában való hit története, hanem az Ő mély tudatossága által számára közvetített és magába fogadott „tudás” arról, hogy mi vár rá a kor manipulatív társadalmi, vallási, politikai környezetében. Ez a tudás magasról érkezett, testében, szívében, életének minden mozzanatában magában hordta, és kihordta a megfelelő időig, a kinyilatkoztatás pillanatáig. Mindezt Jézus – divatos kifejezéssel élve – valóban „bevállalta” a Szeretet közvetítésének küldetéstudata miatt. Nem volt visszaút és nem volt benne elutasítás. Jézus tudta, a „ki vagyok én” kérdésre a választ.
Az Ő történetének csúcspontja – a keresztre feszítés – következménye az életében jelen lévő világi állapotnak, s mint ilyen, nem Jézus beavatása. Az Ő beavatottsága sokkal korábbról már tisztán látható. Nem volt szüksége szenvedésre, mindössze elfogadta az elhívást, a küldetést, aminek véghezvitele – az Ember Megváltása volt a tét – szenvedéssel járt. Kimondta az igét „legyen meg a te akaratod” – és soha többet nem mondott nemet.
Úgy gondolom, Jézus Avatárként érkezett akkori inkarnációjában a Földre, így hát nem szenvedései révén vált Krisztussá, hanem akként volt itt köztünk a valódi Jelenlét legmagasabban elérhető formájában. Itt volt köztünk – megtestesülve – akkor élt emberek között, s itt maradt mindörökre a lényege mindannyiunk üdvére.A szenvedéseket tehát elfogadta, eltűrte, magára vette mintegy felmutatva az emberi méltóság és szeretet erejét és fényét. A keresztre feszítés, a megfeszítettség, a halott Jézus ünneplése – akár beavatásként – nézetem szerint a halálösztön megjelenése. Krisztus jelenvalóságának, életének, a Nagy Beavatott földi tevékenységének ünneplése pedig az életösztön, az élet szentségének valósága.
Fény, Élet, Szeretet!
Domitea testvér
Rózsakeresztes Tükör, 2013. február